裴多菲诗 摘选
1.姑娘，当我们一起散步
我不讲话，你阵阵缄默
哎！我知道我给你的很少
可是，这是你在想些什么呢？
我只是思考这样的事情
这样的事情，我无法查究
我思考什么？只是那些
数也数不清的美好的念头
我的每一个念头都像银铃
它发出美妙的诱人的音响
诱人。。。。。。但它凄切哀婉
因此我的心炸裂成两半
2.致约卡伊.莫尔（节选）
我爱你，我的朋友
不是朋友！对不起
因为“朋友”二字只能是
对当今时代儿童的戏谑
每一分钟，我的事业
都变得更加暗淡无光
可是，我并不畏惧我的
生命的暗夜，我甚至盼望
尽管夜色那样浓，可是
星星却善守强烈的光芒
我知道，因为心对我说
“你暗淡，你是我凄冷的
夜里一颗永不熄灭的星！”
3.怎么能把那些坏家伙
一个接一个的吊死呢？
也许只是因为太多了
世界感到无限哀痛
我无法给他们统统套上绞绳
啊，那么多，那么多的坏家伙
在这大地上！我宣誓：
倘若我能变成所有的雨滴
我愿下上四十个白昼，四十个黑夜
造成一场新的洪水灭世。
4.烛光在灰暗中飘舞
我孤独一人
在房间里踱步
往西的时光在我四周浮动
我踱步，踱步，我观察
墙上轻烟的暗影
于是我思念起友谊
5.mondják,hogy mindenkiünk
mondják, hogy mindenkiünk bir egy csillaggal
s az, akié lehull az égrül, meghal
mindegyre omolnak
a csillag az égrül a földre
az ember a földről a sírgdörbe
hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen
csak egy ember s egy csillag bujdosik
s ha végre ez is leesik
6.amott a távol kék ködben
emelkedik egy falu tornya sötétben
van egy fehér ház e faluban
hol eyg fekete szemü lyányka van
e lyányka, e lyányka
e fekete szem
ez bánatom és örömem
százszínű szivárványa
7.题科瓦奇雅诺什夫人的纪念册
这个时代的特征就是人无性格
只有一个，只有一个，那气节
定会把人造就成人
没有气节的人自古卑贱和盲从
最好的情况下我们只能做牲口
小姐啊，现在我向你苦心哀求
以祖国和人类的名义向你倾述：
当上帝向你可爱的孩子们祝福
你就把孩子们心中的污秽清除
消除薄弱意志，消除丑陋
不必把别的遗产留给他们
一切都有了，只要你留下气节
8.reszket a bokor, mert
madárka szállott rá
reszket a lelkem, mert
eszembe jutottál
eszembe jutottál
kicsiny kis leányka
te a nagy világnak
legnagyobb gyémántja
téli van a Duna
tán még ki is szalad
szivemben is alig
fér meg az indulat
szeretsz, rózsaszálam
én ugyan szeretlek
apád anyád nálam
jobban nem szerethet
mikor együtt voltunk
tudom,hogy szerettél
akkor meleg nyár volt
most tél van, hideg tél
hogyha már nem szeretsz
az isten áldjon meg
de ha még szeretsz,úgy
ezerszer ájdjon meg
9.EURÓPA CSENDES, ÚJRA CSENDES...
Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!
10.AZ ÉV VÉGÉN
Indulsz, pályavégezett év,
Menj... de várj, ne menj magad,
Sötét van a másvilágba'.
Jó lesz egy kis égő lámpa:
Vidd magaddal dalomat.
Megpendítem, régi lantom,
Megpendítem húrjaid;
Már régóta vagy te nálam,
Sokat szóltál... megpróbálom,
Tudnál-e még valamit?
Ha valaha szépen szóltál,
Most legyen szép éneked;
Légy méltó neved hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké ez
Ünnepélyes perceket.
És ki tudja? tán utósó,
Legutósó lesz e dal;
Tán ha téged most leteszlek,
Többé majd föl sem vehetlek,
Hangod, életed kihal.
A hadistenhez szegődtem,
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha írok, véres karddal
Írok költeményeket.
Zengj tehát, zengj, édes lantom,
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadúl, és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vigan.
Légy vihar, mely haragában,
Ősi tölgyeket szakít,
Légy szellő, mely mosolyogva
Csendes álomba ringatja
A mezők fűszálait.
Légy tükör, melyből reám néz,
Egész, egész életem,
Melynek legszebb két virága
A mulandó ifjuság s a
Múlhatatlan szerelem.
Adj ki minden hangot, lantom,
Ami benned még maradt...
A nap is midőn lemégyen,
Pazarolva földön égen
Szétszór minden sugarat.
S szólj erősen, lantom, hogyha
Már utósó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bércei, a századok.
11.KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ...
Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
Itt harcolánk, itt vett körűl
Az ellenség hada,
Elől halál, hátul halál,
Ez rémes nap vala!
Akkor, miként a férfigond,
Mogorva volt az ég,
Most, mint a kis gyermek szeme,
Szelíd és tiszta kék.
Akkor, mint aggastyán feje,
Hófehér volt a föld,
Mostan miként az ifjunak
Reménye, olyan zöld.
A légben akkor itt zugó
Golyók röpűltek el,
A légben most fejem fölött
Pacsírta énekel.
Láttunk itt akkor a síkon
Véres halottakat.
S hol a holtak feküdtenek,
Most ott virág fakad.
Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
12. még alig volt reggel........
csak annyi az élet, mint futó felhőnek
arnya a folyón, mint tükrön a lehellet.
13.a XIX.század költői
talán az élet, munkáinkért
nem fog fizetni semmivel
de a halál majd szemeinket
szelíd, lágy csókkal zárja be
s virágkötéllel, selyemőárnán
bocsát le a föld mélyibe
14. sors, nyiss nekem tért
sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
az emberiségért valamit
我不讲话，你阵阵缄默
哎！我知道我给你的很少
可是，这是你在想些什么呢？
我只是思考这样的事情
这样的事情，我无法查究
我思考什么？只是那些
数也数不清的美好的念头
我的每一个念头都像银铃
它发出美妙的诱人的音响
诱人。。。。。。但它凄切哀婉
因此我的心炸裂成两半
2.致约卡伊.莫尔（节选）
我爱你，我的朋友
不是朋友！对不起
因为“朋友”二字只能是
对当今时代儿童的戏谑
每一分钟，我的事业
都变得更加暗淡无光
可是，我并不畏惧我的
生命的暗夜，我甚至盼望
尽管夜色那样浓，可是
星星却善守强烈的光芒
我知道，因为心对我说
“你暗淡，你是我凄冷的
夜里一颗永不熄灭的星！”
3.怎么能把那些坏家伙
一个接一个的吊死呢？
也许只是因为太多了
世界感到无限哀痛
我无法给他们统统套上绞绳
啊，那么多，那么多的坏家伙
在这大地上！我宣誓：
倘若我能变成所有的雨滴
我愿下上四十个白昼，四十个黑夜
造成一场新的洪水灭世。
4.烛光在灰暗中飘舞
我孤独一人
在房间里踱步
往西的时光在我四周浮动
我踱步，踱步，我观察
墙上轻烟的暗影
于是我思念起友谊
5.mondják,hogy mindenkiünk
mondják, hogy mindenkiünk bir egy csillaggal
s az, akié lehull az égrül, meghal
mindegyre omolnak
a csillag az égrül a földre
az ember a földről a sírgdörbe
hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen
csak egy ember s egy csillag bujdosik
s ha végre ez is leesik
6.amott a távol kék ködben
emelkedik egy falu tornya sötétben
van egy fehér ház e faluban
hol eyg fekete szemü lyányka van
e lyányka, e lyányka
e fekete szem
ez bánatom és örömem
százszínű szivárványa
7.题科瓦奇雅诺什夫人的纪念册
这个时代的特征就是人无性格
只有一个，只有一个，那气节
定会把人造就成人
没有气节的人自古卑贱和盲从
最好的情况下我们只能做牲口
小姐啊，现在我向你苦心哀求
以祖国和人类的名义向你倾述：
当上帝向你可爱的孩子们祝福
你就把孩子们心中的污秽清除
消除薄弱意志，消除丑陋
不必把别的遗产留给他们
一切都有了，只要你留下气节
8.reszket a bokor, mert
madárka szállott rá
reszket a lelkem, mert
eszembe jutottál
eszembe jutottál
kicsiny kis leányka
te a nagy világnak
legnagyobb gyémántja
téli van a Duna
tán még ki is szalad
szivemben is alig
fér meg az indulat
szeretsz, rózsaszálam
én ugyan szeretlek
apád anyád nálam
jobban nem szerethet
mikor együtt voltunk
tudom,hogy szerettél
akkor meleg nyár volt
most tél van, hideg tél
hogyha már nem szeretsz
az isten áldjon meg
de ha még szeretsz,úgy
ezerszer ájdjon meg
9.EURÓPA CSENDES, ÚJRA CSENDES...
Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!
10.AZ ÉV VÉGÉN
Indulsz, pályavégezett év,
Menj... de várj, ne menj magad,
Sötét van a másvilágba'.
Jó lesz egy kis égő lámpa:
Vidd magaddal dalomat.
Megpendítem, régi lantom,
Megpendítem húrjaid;
Már régóta vagy te nálam,
Sokat szóltál... megpróbálom,
Tudnál-e még valamit?
Ha valaha szépen szóltál,
Most legyen szép éneked;
Légy méltó neved hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké ez
Ünnepélyes perceket.
És ki tudja? tán utósó,
Legutósó lesz e dal;
Tán ha téged most leteszlek,
Többé majd föl sem vehetlek,
Hangod, életed kihal.
A hadistenhez szegődtem,
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha írok, véres karddal
Írok költeményeket.
Zengj tehát, zengj, édes lantom,
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadúl, és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vigan.
Légy vihar, mely haragában,
Ősi tölgyeket szakít,
Légy szellő, mely mosolyogva
Csendes álomba ringatja
A mezők fűszálait.
Légy tükör, melyből reám néz,
Egész, egész életem,
Melynek legszebb két virága
A mulandó ifjuság s a
Múlhatatlan szerelem.
Adj ki minden hangot, lantom,
Ami benned még maradt...
A nap is midőn lemégyen,
Pazarolva földön égen
Szétszór minden sugarat.
S szólj erősen, lantom, hogyha
Már utósó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bércei, a századok.
11.KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ...
Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
Itt harcolánk, itt vett körűl
Az ellenség hada,
Elől halál, hátul halál,
Ez rémes nap vala!
Akkor, miként a férfigond,
Mogorva volt az ég,
Most, mint a kis gyermek szeme,
Szelíd és tiszta kék.
Akkor, mint aggastyán feje,
Hófehér volt a föld,
Mostan miként az ifjunak
Reménye, olyan zöld.
A légben akkor itt zugó
Golyók röpűltek el,
A légben most fejem fölött
Pacsírta énekel.
Láttunk itt akkor a síkon
Véres halottakat.
S hol a holtak feküdtenek,
Most ott virág fakad.
Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
12. még alig volt reggel........
csak annyi az élet, mint futó felhőnek
arnya a folyón, mint tükrön a lehellet.
13.a XIX.század költői
talán az élet, munkáinkért
nem fog fizetni semmivel
de a halál majd szemeinket
szelíd, lágy csókkal zárja be
s virágkötéllel, selyemőárnán
bocsát le a föld mélyibe
14. sors, nyiss nekem tért
sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
az emberiségért valamit
还没人转发这篇日记
